A halálnak halála IV. folytatása

 

ATEISTA: Na most mi történik az öntudatra ébredéskor? Az öntudatra ébredő értelem (a továbbiakban értelem) szinte ugyanabban a pillanatban, amikor öntudatra ébred rájön, észreveszi, felismeri, tudatosítja, hogy meg fog halni! És ezt nem tudja felfogni. Jogosan, hiszen logikusan gondolkodva:

Persze amikor az értelem öntudatra ébredt, úgy két-három tízezer évvel ezelőtt, az evolúció, a halál és az értelem viszonyát nem gondolta ilyen tudatosan végig (ma sem gondolja). Először csak rájött, hogy itt valami nem stimmel. Semmilyen ésszerű oka sincs annak, hogy egy aktívan dolgozó, érző, tervező, alkotó értelem alól egyszer csak elmúljon a hordozó, kihaljon a test megölve ezzel az értelmet magát. Erre ez az értelem nem adott utasítást. Nem akarja. Ez ellentmondás. Nem is hiszi el az értelem-, vagy ahogy azt nevezni szeretjük a lélek halálát az emberek túlnyomó többsége mind a mai napig. Ez akkora ellentmondás. Ez annyira hihetetlen, hogy hit kell hozzá. És elkezd hinni. Mégpedig mindjárt két dologban. Egyrészt, hogy nem igaz. Legfeljebb csak a testre. Másrészt mivel a halál a lehető legrosszabb, ami csak történhet vele, az nyilvánvalóan valamiféle büntetés kell hogy legyen. Jól sejtem?

TEISTA: Igen, de ebből még korántsem következik, hogy Isten az ember találmánya. Csak az, mint ahogy azt már megállapítottuk, hogy a teremtés folyamata korántsem tárgyalható mesék, legendák és mondák eszközeivel.

ATEISTA: Mert mi az emberi értelem? Ami megismer, céltételez és elvonatkoztat, azaz fogalmat alkot. Mondják, hogy magasabb idegrendszeri szervezettségű állatoknál is megfigyelhető időnként ilyesmi, természetesen a fogalomalkotás kivételével. Még a szerszámhasználat is. Igaz, csak az ember nem dobja el. Jó, az iméntiek legyenek akkor „csak” szükséges feltételek. És most jön a mennyiségi mozzanat, amitől az egész elégségessé válik. Az emberi értelem tevékenységének határai ugyanis felnyílnak, a tevékenység nem zárt, hanem a végtelenbe mutató, azaz határtalanul fejlődő. Közvetlen lét és fajfenntartáson túlmutató. A macska sohase mondja azt, hogy és vajon mi lehet a hegyeken túl? Ha a számára elégséges nagyságú életteret birtokolja, nem megy tovább.

Nos az ilyen módon meghatározott értelem, azaz az élet és a halál fogalmát elvonatkoztatni képes értelem csak tagadhatja a halált és mindazon meghatározottságok összességét, amelyek a halált szükségszerűvé teszik. Vagyis természeti, és ebből szükségképpen következően halandó lény mivoltát. A halált így jogosan, valamiféle büntetésnek érzi és felteszi a kérdést: miért? Nagyon fontos megjegyezni, hogy azonnal egy másik kérdést is mellé tesz: hogyan lehetne elkerülni? Tehát szinte azonnal kitűzi a célt, a halált le kell győzni!

És a hittel mintegy „semmi perc alatt” virtuálisan le is győzi. Ez a hit segít neki ép elmével átvészelni azt a történelmi korszakot, amely szükséges ahhoz, hogy valóban kikapcsolja a harmadik összetevőt, végleg leállítva ezzel az ősi folyamatot, az evolúciót. Addig a hit segít legyőzni a halált. Ez a fő feladata. De mi lesz utána Istennel?

TEISTA: A halál legyőzése szép eredmény lesz, de ugye egy percig sem hittük azt, hogy ezzel végleg birtokba vettük a végtelent? Nyugodjunk meg, Isten még mindig kellően végtelen távolságba fog állni a megismerő értelemtől. Hívőtől és hitetlentől egyaránt. Csak egy történet ér majd véget. Talán az emberiség története. Az értelemé pedig akkor kezdődik csak igazán.

ATEISTA: Akkor beszéljünk egy kicsit erről a hitről. Ha jól értem a hívő ember szerint a földi lét átmeneti állapot, hiszen nyilvánvaló, hogy az értelem, az egyedi és megismételhetetlen személyiség, a lélek nem múlhat csak úgy el a semmibe. A lélek mindenféle feladatokkal és küldetésekkel ideiglenesen állomásozik itt e sártekén, és a biológiai hordozó összeomlása után vagy egy másik hordozóba vándorol át (nem feltétlenül emberbe), vagy végleg révbe jut valamiféle örök vadászmezőkön biológiai, természeti meghatározottságaitól mentesen. A feladat mármost az, hogy ezeket a feladatokat és küldetéseket felismerjük, és maradéktalanul teljesítsük. Teljesítményünk értékelésre kerül és megszabja lelkünk további sorsát.

TEISTA: Mind a mai napig sokféle módon hisz az ember egy természetfeletti gondviselőben, sokféle módon véli értelmezni annak előírásait az igaz földi életre, a végső ítéletre és sorsra, továbbá a túlvilágra vonatkozóan.

ATEISTA: De, vajon kinek van igaza? És mi lesz azokkal, akiknek nem volt?

TEISTA: Teljesen nyilvánvaló, hogy a kérdés ilyetén módon való feltétele nem vezethet helyes válaszhoz. Mivel Isten maga az abszolút igazság, mint ahogy minden szempontból abszolút, értelemszerűen mint ilyen, nem köti egy ember úgymond túlvilági sorsát ahhoz, vagyis nem ítéli őt meg annak alapján, hova, mely társadalmi környezetbe született. Nem tesz különbséget olyan megfontolásból, hogy az adott közösségben általánosan elfogadott erkölcsi normarendszer vajon hol áll az általános emberihez képest. De még aszerint sem, hogy hol áll az általános emberi.

ATEISTA: Ezek szerint Istennek illik figyelembe vennie az emberi társadalmiság fejlődésében megmutatkozó egyenlőtlenségeket, ha magához méltóan kíván cselekedni.

TEISTA: Igen, de itt megint a fejlődés a kulcsszó. Az emberiség úton jár, és olyan mérföldkőhöz közelít, amelynél teljességgel úrrá lehet biológiai létmeghatározottságain, levetkőzheti állati eredetéből fakadó tudat béklyóit, felszabadíthatja értelmét. A mezőny azonban széthúzódott. A hátul kullogók tán még embert esznek, a középmezőnyben tán még levágják a kezet, amelyet lopáson értek, miközben az élboly tán már látja a fent említett mérföldkövet.

ATEISTA: Tehát vannak alacsonyabb rendű emberek, vannak alacsonyabb rendű vallások?

TEISTA: Nincsenek. Fejlődés van. Úton járás. Ahol létezik az előrébb, hátrébb fogalma. A gyermek gondolkodása még egyszerűbb, mint a felnőtté. Még nem használja, nem sajátította el az adott a társadalmi viszonyrendszert, illetve annak személyiség függő vetületét. Az ősközösségihez közelebbi, úgynevezett természeti népek absztrakciós tárháza szerényebb, nem annyira komplex, mint a kultúráltabb népeké. Például még nem határolták el a felhő fogalmát a természettől, hanem az ég különböző felhők által különbözőre rajzolt arculataira különböző szavakat használnak. Félreértés ne essék, szó sincs alacsonyabb rendűségről, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a kulturáltabb körben felnövő „természeti nép” csecsemő épp olyan eséllyel pályázhat az egyetemi doktori címre, mint eleve ott született társa.

ATEISTA: Tehát igenis az emberi faj egyes egyedei között különbségek tehetők tudatuk fejlettségi szintje szerint, amely szintet nagyban befolyásolják egyedfejlődésének társadalmi körülményei. Itt most ne beszéljünk arról, hogy természetesen ezen társadalmi korlátok sokszor áttöretnek, ha a veleszületett adottságok kellő kitartással párosulnak, illetve hogy az un. „természetiségnek” milyen megőrzendő értékei lehetnek. Hát persze hogy én meghalnék abban a környezetben, amelyben ő jól érzi magát. Igaz, én az én környezetemben tovább élek, mint ő az övében.

TEISTA: A lényeg, hogy az ember társadalmiságának történetét azért nevezhetjük fejlődésnek, mert ennek során egyre összetettebb, és ennél fogva egyre gazdagabb viszony alakul ki értelme és az azt hordozó társadalmi és természeti viszonyrendszerek között. És az értelemnek így egyre nő a természetre visszaható tehetőssége, képessége. Mondhatnám úgy is, a teremtő és halál legyőző képessége. Maga a viszonyrendszer fejlődik tehát, lehetővé téve így a természettől való egyre nagyobb mértékű elsajátító elhatárolást, elvonatkoztatást, a megismerést magát.

A hívő számára pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a megismerő tevékenység során Istenhez jut egyre közelebb, Isten megismeréséhez kapott magától Istentől meghívást. Ha pedig ez így van, és nem lehet másképp, Istenhez való viszonyrendszerének, hitének, hitgyakorlatának is fejlődnie kell. Bármily furcsán hangzik is, a dogmákat állandó reformáció alatt kell tartani.

Az egyes vallások tehát, azaz a mód, ahogy az egyes ember vallja Istent, nem árulkodhat másról, mint az egyén Istenhez való viszonyának fejlettségéről, arról, hogy azon a bizonyos Istenhez vezető úton előrébb, vagy hátrébb tart-e? Ezért hát a sokféle vallás.

ATEISTA: Többistenhit – egyistenhit, buddhista, muzulmán, hindu, zsidó, keresztény, katolikus, református, stb. Mi a fejlettségi sorrend? Kimondható-e ilyesmi?

TEISTA: Tulajdonképpen igen. Mert hinni is meg kellett tanulni. A hinni tudásnak szintén evolúciója van. Először hittünk abban, amitől féltünk, amitől megijedtünk. Villámtól, menydörgéstől. Aztán készítettünk magunknak bálványokat. Ugyanazt a szerepet játszották történelmi filogenezisünk során, mint a játékmackó, vagy a baba egyedfejlődésünk történetében. Egykor hittünk bennük, élőkként bántunk velük, segítségüket kértük. Ebből aztán kinőttünk. Később hittünk Istenekben, végül az egy igaz Istenben. Fejlődtünk, közelebb jutottunk.

Összetettebb, fejlettebb kell hogy legyen ebből következően e sajátos úton járó értelem intelligenciája is az idők során, ha a fejlődés szükségszerűsége ezen erős Isteni törvényének engedelmeskedik. Ez azt jelenti, hogy Istenhez való viszonyrendszere is összetettebb, azaz magasabb rendű lesz az idők során. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az Írás nem értelmezhető pontosan ugyanúgy a mai ember számára, mint ahogy azt a kettő- ötezer évvel ezelőtti elme felfogta.

A mindenkori egyház feladata pedig az lett volna, hogy ezt az értelmezést mintegy folyamatos reformáció alatt tartsa, állandóan adaptálja ahhoz a tudáshoz és ismerethez, amit éppen Isten engedett megismerni az ember által. Csakhogy az egyház, mint tudjuk, emberekből áll.

ATEISTA: Mi sem nyilvánvalóbb annál, hogy a zsidó-keresztény szentírás emberi elme alkotása. Igencsak kézzelfoghatónak tűnik az a gondolat, hogy a bibliából (is) nagyon nyilvánvalóan az emberi gondolkodás fejlődése világlik ki. Számomra a történet arról szól, hogy hogyan fejlődött és jutott el az emberi gondolkodás a lényeg, azaz valódi specifikumainak felismeréséig, hogyan tudta fokozatosan megkülönböztetni magát természettől, embertársától, társadalomtól, Istentől, hasonlóan, mint egyedfejlődése során önmagát saját anyjától. Igen ám, de Isten gondolkodása ugyebár nem fejlődhet. Az definíciószerűen tökéletes és végtelen. Ha viszont a biblia embertől való, akkor a dolog önmagában érthető.

TEISTA: Itt nincs ellentmondás. A biblia Istentől való, de nyilvánvalóan tiszteletben tartotta az emberi gondolkodás fejlődésének pillanatnyi szintjét és ennek megfelelően szólt hozzá. Pontosabban fogalmazva a biblia arról szól, hogy mit és hogyan értett meg az azt papírra vető ember Isten szavából ott és akkor. Úgy is mondhatnánk, a szentírás Isten és értelmes teremtménye az ember közös alkotása.

(következő rész)