HTML

Konyhafilozófia Speciál

Elmélkedések hitről, hitetlenségről, Istenről, evolúcióról, megváltásról és más ilyesmikről az objektivitás megőrzését megkísérelve

Címkék

Utolsó kommentek

Archívum

Linkblog

A halálnak halála VIII.

2007.05.24. 09:29 gerebjanos

(A halálnak halála VII. folytatása)

*

Egyházak, tanok, dogmák

ATEISTA: Na de az egyházak azt tanítják, elkárhozik az, ki nem hiszi Istent. Mintha Jézus is így vélekedne.

TEISTA: Nos, épp itt van a lényeg. A tanítás. Kinek a tanítása? Ki a tanító? A mindenkori egyház? Jézus? Vagy világi embertanítóink, akikkel életünk során találkozunk? Honnan ismerszik meg a hamis próféta? Egyáltalán szükségünk van-e tanítóra?

Amikor az állat, már amelyik komplexitása ezt már lehetővé teszi, tanul, akkor a természethez való alkalmazkodást tanulja. Amikor az ember teszi ugyanezt, a természettől való elsajátítást tanulja. Az állat a saját testét fejleszti optimális szerszámmá kölyök korában, amikor a játék során a majdani vadászathoz szükséges feltételes reflexívek sokaságát programozza be idegrendszerébe. Az ember viszont szerszámkészítést tanul a természet átalakításához, függetlenül attól, hogy ez a szerszám lapátot, zongorázó képesség feltételes reflexíveit, vagy matematikai megoldó képességet jelent. A lapáttal hegyet hord el, a zongorázó kezekkel soha nem volt végtelen egyszeriséget állít elő, a matematikusi aggyal pedig egy öntörvényű absztrakciós világot épít tovább. Így az ember sajátos szerszámaival újat, soha nem voltat hoz létre. Teremt.

Érdekes módon talán azt mondhatnánk, hogy az állattanító, tehát a kisállat szülője, pontosabb, precízebb, mint az ember oktatója. Hiszen pontosan ugyanazokat a mozdulatokat, eljárásokat, alkalmazkodási módszereket tanítja évezredeken keresztül kicsinyének, mivel genetikusan örökli a módszert. Tanítói szerepe pedig véget ér az utód ivarérettségével. Itt most ne foglalkozzunk esetleges apróbb egyedi eltérésekkel, mert nem lényegiek, a természetre nem visszahatók. Csak alapvető környezeti változás és/vagy mutáció változtathat a tananyagon, egyszersmind az evolúció élet-halál próbájára bocsátva így a vizsgázót.

Az ember tanító tehát voltaképp szerszámot készít, a továbbgondolkodás szerszámát. Elmondja, hogy mint emberiség mit tudunk eddig, mekkora a kollektív tudásunk, és hogy milyen megismerési módszerek állnak jelenleg rendelkezésünkre. Ezek után a tanítvány tudáshoz is, módszerhez is egyaránt hozzátehet, kedve, képessége, elhivatottsága szerint. Közben az állatvilággal ellentétben a tanítvány tanító, a tanító tanítvány is lehet egyben. A tanulási folyamat maga sem ér véget az egyed ivarérettségével. A hozzáadó, az újat alkotó, a teremtő tanítványnak pedig kötelező a tanítás. Így engedelmeskedik e törvénynek Jézus maga is.

ATEISTA: Ez így mind nagyon szép és érthető, de mi van a rosszra tanítóval? Ez is emberi vívmány, az állatvilágban nem fellelhető. Ki a hamis próféta, ki a gonosz, ki a Sátán? Isten miért hagyja, hogy működjék? Miért teremtett a rosszból is természet felettit?

TEISTA: Nincs itt semmiféle ellentmondás. Isten egész egyszerűen nem teremtett semmiféle Sátánt. Aminthogy a pokol sem létezik. Ha megértettük mindazt, amit eddig a teremtésről mondtunk, nevezetesen, hogy az kicsit összetettebb, közvetettebb, mint a szentírások teremtés meséi, akkor látnunk kell, hogy a gonosz tisztán emberi alkotás. Annak kivetítése, hogy a test szüksége, szűkösködése, a szó szoros értelmében szűkít is. A tudatot szűkíti be. Időről-időre, kisebb, vagy nagyobb mértékben bizony átveheti az uralmat az értelem felett, és ami még veszélyesebb, tartósan vezérelheti azt. Ez a kombináció képes aztán teret engedni olyan szörnyűségeknek, amelyek az ember nélküli természetben soha nem jöhetnének létre. Ön egész egyszerűen nem tud olyan kegyetlenséget elképzelni, amit az emberek meg ne tettek volna már egymással. Rossz nincs ember nélkül. Az ember nélküli természet semmilyen megnyilvánulása sem nevezhető rossznak. A Sátán megjelenítése, megfogalmazása, voltaképp e felismerés absztrakciója. Természetesen ezt nem csak szélsőséges értelmében kell felfogni, a mai ember mintegy egészséges pszichéjének is része, cselekedetei motivációs bázisának nem elhanyagolható tartománya e génekbe vésett ösztön örökség. Csakhogy normál esetben a mindenkori erkölcsiség képes elnyomni ezen örökség szélsőségességekre való ösztönzését. Ez egy állandó harca az előtörténeti koroknak. Sajnos ez az értelem felszabadulásának útja. Amint az állatnak a természethez, azonképp kell az embernek saját természetéhez alkalmazkodni tudnia a pusztulás terhe mellett. És itt az emberi természet alatt természetesen a már korábban megbeszélt „antropomorfizált atavizmust” értjük. E sajátos evolúció azonban épp azért sajátos, azaz a biológiaihoz nem hasonlítható, mert a fejlődés útján miközben maradéktalanul megszünteti – nem utolsósorban technológiájával – természetén az állati örökség ejtette sebeket, egy magasabb szintre emelve megőrzi ugyanezen örökség emberért való összetevőit. Gondoljunk csak a gasztronómiára, a különböző előadó művészetekre, amelyeknek a test a szerszáma, az erotikára, vagy magára a szerelemre, és még sorolhatnánk.

ATEISTA: Jó, Sátán nincs, de még mindig itt van a jó és a rossz csalhatatlan felismerésének kérdése. Én a még tanulatlan, honnan tudom, hogy éppen rosszra, avagy jóra tanítanak? Egyáltalán, ha valami nem igaz, akkor mindjárt rossz is?

TEISTA: Csak az eddig megbeszéltekhez kell visszanyúlni. Mennyire szabad az értelem? Mennyire szűkítik le mozgásterét az adott kor tulajdonviszonyai, és az azokból levezethető erkölcsi normák? Minden olyan tanítás, amelyik a szabadabbá tételt szolgálja, amelyik a korlátok lebontásáról, lebonthatóságáról beszél, amelyik a továbblépés, a végtelen felé haladás, a végtelen felé való megnyílás lehetőségéről ad számot, illetve az erre való képességet adja át, az jó tanítás.  Az érvényes, lényegi tanítás abszolút értelemben is. Amelyik korlátos, amelyik dogmákban beszél, amelyik örökérvényűnek nevezi igazságait, amelyik csalhatatlannak, tévedhetetlennek mutatja magát, tehát egyszer és mindenkorra lezárni igyekszik a továbblépés útját, az Istentől zár el. Nem engedi a felé való továbbhaladást. Ez rossz tanítás. Érdek vezérelt. Hatalmi szóval élő, hatalmat megszerezni igyekvő. Atavisztikus. Hogy aztán „ő szaporodhassék tovább”. Persze vigyázzunk, adott korban, a fenti elvek szerinti rossz tanításnak is lehet adott történelmi küldetése. Pl. ha erkölcsisége az adott korszak tanítványainak erkölcsiségénél magasabb szinten áll.

ATEISTA: Tehát adott kor adott tanítványaként mégsem tudom eldönteni abszolút értelemben, rosszra tanítanak-e, vagy jóra.

TEISTA: Ne felejtsük el, hogy úton járunk. Valami felé közeledünk. Ez azt jelenti, hogy tudásunk fejlődik, ma többet látunk, és értünk meg Isten világából, mint annak előtte. De kevesebbet, mint ezután fogunk. Utunk során állomásokhoz érünk, mérföldköveket hagyunk magunk mögött, illetve a távolban már felsejlik a következő cél. Vagyis meg tudjuk már fogalmazni következő céltételezésünket, amivel tulajdonképpen meg is kezdtük ezen célunk elsajátítását. Megpillanthatunk hát olyan dolgokat, amelyeket elődeinknek még nem állt módjukban. Így például kimondhatjuk, lehet, hogy egy adott korban még nem lehetett egyértelműen különbséget tenni jó és rossz tanítás között, de íme, ebben a másikban már igen. A fenti kritériumok szerint. De mindenképpen el lehet dönteni ugyanezen kritériumok alapján az adott tanítás viszonylagos jobbságát az előzőhöz képest.

ATEISTA: Tiszta sor, ezek szerint az egyházak rossz tanítók. Dogmatizálnak, csalhatatlanságot hirdetnek, hatalmi szóval zárnak le vitákat, régi, poros szövegeket próbálnak közvetlenül a mai életre alkalmazni. Ezen utóbbi fáradozásaik közepette persze épp úgy belebonyolódnak a társadalom dogmákhoz viszonyított mozgásainak magyarázatába, mint annak idején a kor tudósai a csillagok mozgásainak, az állónak vélt földhöz viszonyított leírásába.

TEISTA: Majdnem igaza van. De mégsem egészen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ma már bizony alapos reformációra szorul a monoteista egyházak alaptanításainak rendszere, és az eredményesség fokmérője csak az lehet, hogy ennek során mennyire kerülnek e tanítások közelebb egymáshoz, mennyire egyesülnek, szövetkeznek az általános, lényegi emberi értékrend hirdetésére. Addig azonban a mai egyházak elvitathatatlan szerepe és felelőssége abban áll, hogy élni segítik a hívőket. Megélni a kort. Segítik a jelen korok még távolról sem általános emberi erkölcsisége szerint berendezett társadalmi környezetében való túlélést, a mindennapok boldogságának megtalálását. A pénz etikája ugyanis még annak a bizonyos „antropomorfizált atavizmusnak” az etikája. A régebbi korok egyházainak története pedig sokkal inkább szólt a hatalomról, mintsem az erkölcsről. Lásd például a fegyvereket megáldó keresztény pap antagonizmusát. A „ne ölj!” parancsának első kimondatása óta történő minden következmény nélküli, állandó és folyamatos megsértését. Pedig ez a parancs, ez az igen korán megfogalmazott erkölcsi alapvetés a halál ellen való lázadás első csatanyerése. Annak az egyáltalán nem magától értetődő ok-okozati összefüggésnek a felismerése, hogy az ölés halált okoz. Tudatos gátlása annak az evolúciós ösztön örökségnek, amely az értelem biológiai hordozójának, és ezzel magának az értelemnek a megsemmisítésére ösztönöz.

ATEISTA: Szóval az egyházaknak össze kéne olvadniuk. Szépen megbékélniük, békepipát elszívniuk. És mondjuk Írországban a katolikus és protestáns keresztények végre egymás keblére borulnak. Iszlámék meg belátják, hogy mégsem szabad valakit zsákba kötve ledobni egy szikláról, csak azért, mert homoszexuális. Kicsit illuzórikusnak tűnik. Már csak azért is, mert a történelem során az egyházak sokszor világiabbak voltak a világi hatalmaknál, Istent szinte nem is használták másra, mint hatalmuk szükségszerűségének igazolására.

TEISTA: Pedig valami ilyesminek kellene végül történnie. Ugyanis ahogy ezt korábban megbeszéltük, az egyházak hitgyakorlatának alapvető tévedése abban áll, hogy nem ismerték fel ember és Isten dinamikus, ha tetszik dialektikus, a hívő részéről állandó fejlődést követelő kapcsolatát. Persze hogy nem ismerték fel, nem ismerhették fel, hiszen mint a mindenkori hatalom domináns összetevői evilági érdekeket kellett szolgálniuk az adott tulajdonviszonyok megszabta érdeknek megfelelő erkölcsi értékrend „kiszolgáltatásával”. A pénz hatalmának korában pedig az általános emberi erkölcsiség hangját igencsak elnyomja a tőke forgásának robaja. A keresztények például, annak ellenére, hogy a Jézusi tanítás áll talán a legközelebb ahhoz, amit általános emberi erkölcsiségnek nevezünk, nem ismerték fel, hogy már az apostolok is kissé félremagyarázzák, mintegy lezárják Jézus tanait, és így e hagyományt folytatva a hitértelmezésben az egész rendszer mintegy túldogmatizálttá vált. Nem ismerték fel, hogy a tanítás lényege az útról szól, az útról, ami Isten felé, Istenhez vezet, és amin járni kell, mert ez az út lényege. Az úton való járás pedig nem jelenthet mást, mint a fejlődést magát. Nem ismerték fel Isten alapvető elvárását a megismerésre való meghívást. Az úton való járás módszerét. A megismerés szükségszerűségét. Isten megismerésének szükségszerűségét persze hirdették, de nem ismerték fel, pontosabban a fenti okok miatt nem ismerhették fel, hogy ez abszolút egybe esik Isten valóságának megismerésével és megismerhetőségével. Így a mindenkori megismerő individuumnak, még az egyházzal is hadakoznia kellett, illetve többé-kevésbé hadakoznia kell ma is, legyen szó tudományról, művészetről egyaránt. Pedig amit Isten az ember elé tár, az ember számára észrevehetővé tesz, illetve engedi, hogy művészetével, technológiájával észrevegye, azt nemhogy szabad, de kötelező megismerni, elsajátítani. Ezek az igazi lépcsőfokok Isten felé.

ATEISTA: Ilyenek jutnak erről eszembe, mint próféta saját hazájában, vagy az átok, amely azon a bizonyos ókori jóson ült, aki mindig igazat mondott, de szavának sohase adtak hitelt. De az almát mégsem volt szabad leszakítani a tudás fájáról. Tilalmak emeltettek.

TEISTA: Nagyon jó példa a szentírás helytelen, direkt alkalmazására. Ez egy mítosz. Mese az okról, az eredő bűnről, ami miatt halnunk kell. Megbeszéltük már, bűntudatra ébredésünk folyománya. Istenhez való még kezdetleges viszonyunk szép emléke. Talán a nosztalgia kifejezése is a boldog tudattalan és ezért tudatlan állapot után, amelyben még nem miénk a halál elkerülhetetlen bekövetkezte felismerésének élménye. A gondolkodásra való képesség megjelenése, a tudás hozta meg a félelmet. Talán épp ezért lóg az a bizonyos alma a tudás fáján, meg talán azért is, mert szinte tetszőlegesen kis tudás birtokában is Istenhez mérjük mindjárt magunkat. Túl gyakran jelentjük ki, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét. A módszert, a modellt, ami mindenre érvényes. Pedig mindenre csak Isten lehet érvényes. Istennek nem tetsző e gőg, a tudás végtelen birodalmával, az Ő végtelen birodalmával szemben tanúsított tiszteletlenség, az alázat hiánya. A tudásba, vagyis az Isten teremtette végtelenbe ne tessék csak úgy beleharapni. Hanem tessék ahhoz felnőni, megérni, és akkor az alma is éretten hullik majd ölünkbe.

(következő rész)

Szólj hozzá!

Címkék: halál tudomány evolúció vallás isten teremtés jézus filozófia hit ateista megváltás bűn

A bejegyzés trackback címe:

https://konyhafilo.blog.hu/api/trackback/id/tr3585712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása