(A halálnak halála III. folytatása)
ATEISTA: Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a véges értelmű ember bevezeti Isten fogalmát, mint a valóság megértésének segédeszközét. Isten egy omnipotens és anyagi meghatározottságoktól mentes végtelen értelem, tehát szabad.
Ha viszont Isten mindenható, akkor sohase mondhatok, vagy írhatok le olyat, hogy mert arra még Isten sem képes, hogy… Ilyen alapon nem szabad semmilyen következtetést sem levonni. Ha akarja, megszüntetheti önmagát, hogy majd később újra létrehozza. Közben nem létezik. Mondjuk Isten így alszik. Ha akarja, azt is megteheti, hogy valamennyi lehetséges döntésem kimenetele szerint léteztet egymástól független világokat. Tehát valahányszor döntési helyzetbe kerülök, akkor a létező világ két újabb világra bomlik. Az egyik A döntésem szerint folyik tovább, a másik B döntésemet követi engem is megkettőzve ezáltal. Isten arra is képes, hogy ezt végtelen világainak valamennyi döntésre képes értelmével megtegye. Isten végtelenjei nyilvánvalóan megszámlálhatatlan számosságúak. Isten, ha akarja, csak tegnap teremtette a világot. Számunkra csak úgy látszik, mintha valamikor lett volna egy nagy BUMM. Ükapánk sem létezett soha.
Nem kell kínlódnunk azzal sem, hogy a világ ilyetén kialakulása spontaneitásának kétségbevonásával, rendkívüli valószínűtlenségének matematikai kikalkulálásával próbáljuk bizonyítani Isten szükségszerű beavatkozásának tényét és ezen keresztül létét. Ha Isten teremtette a mindenséget, Te, gyarló ember, úgysem fogod tudni megmondani hol volt, van és lesz a teremtés pillanata. Majd ha Isten leszel. Isten, a mindenható akár teremthetett úgy is, hogy létrehozta azt a homogén matériát, amely bír azzal a tulajdonsággal, hogy az Isteni kézből kiengedve spontán – azaz további Isteni beavatkozást nem igénylő módon – folyamatok olyan nagyszámosságú halmazát képes generálni, amelyen nagy valószínűséget kap kellő idő hozzátételével az értelem kialakulása is. Épp a nagy számosságban rejlő spontaneitás az, ami az újat, az addig sohasemvolt komplexitást képes létrehozni. Nincs két egyforma ember. Még az egypetéjű ikrek is azonnal elkezdenek különbözni megszületésük pillanatától kezdve, egész egyszerűen térben elfoglalt különböző helyük diktálta különböző észleleteikből fakadóan.
TEISTA: A különös az egészben az, hogy abban a pillanatban, amelyben kimondtad és elfogadtad Isten mindenható létezését, ki is kapcsoltad Őt tudományos igényű gondolkodásod érvrendszer tárából még a filozófiaiból is. Istenhez ugyanis nem lehet tudományos igénnyel hozzáállni. Csak érzelmi, hitéleti alapon. Mivel kivétel nélkül minden tudományos igényű, logikus, bizonyított következtetésed után hozzáteheted, hogy érvényes, ha Isten továbbra is így akarja, nyugodtan el is hagyhatod e kitételt. Bármily furcsán hangzik, Isten ebből a szempontból elhanyagolható. Ugyanakkor Istent logikailag csak hátrébb lehet szorítani, kizárni nem. Az még nem bizonyíték nem létére, hogy a szputnyik nem látta. Egy szingularitásmentes világegyetem modell sem.
Isten nem absztrahál, nem általánosít, nem következtet, azaz nem alkot modellt. Nincs szüksége rá, mivel képes felfogni a végtelent, azaz a valót teljes komplexitásában. Ő maga az alkotó. Ő csak intuitív. Azzal tölti idejét – már ha időről ebben a vonatkozásban egyáltalán beszélni lehet – hogy iszonyatos szellemi energia impulzusaival újabb és újabb anyagi manifesztációkat indít el, amelyekből aztán spontán komplexitás fokozódással anyagi meghatározottságokkal terhes értelem születik, amely miközben levetkőzi ezen létmeghatározottságokat, azon a bizonyos úton járva új értékeket, szépségeket, alkotásokat, a valóság újabb, meg újabb, értelem számára gyönyörködtető vetületeit hozza létre. Aztán a komplexitás fokozódás elér egy maximumot, az értelem teljesen levetkőzi anyagi meghatározottságait, energiává, tiszta szellemmé alakul, egyesül az általános, mindenható, szabad értelemmel – kvázi tehát megtér Istenhez – és kezdődik az egész elölről. Fluktuál.
ATEISTA: Talán épp ez a mi nagy szerencsénk, hogy – legalábbis egy ponttól kezdve – nem céltételező értelem igazgatta mérnöki pontossággal, állandók hihetetlenül pontos finomra hangolásával világunk építését. Az anyagi lét épp ezen „slampossága”, aszimmetriái, energetikai kiegyenlítetlenségei, elemi részecskék nem egész töltései tették lehetővé a komplexitás fokozódást. Az erősebb kölcsönhatások érvényre jutásakor így mindig maradtak kiegyenlítetlen gyengébbek, amelyek újabb konstellációkba voltak képesek összerántani az anyagot, építőkövekként használva így az alacsonyabb komplexitású, de nagyobb energiát tároló struktúrákat. De mivel egyre gyengébb kölcsönhatások hozzák létre az egyre magasabb fokú komplexitásokat, ezek egyre érzékenyebbekké válnak a szélsőségesebb külső energia megnyilvánulások iránt, egyre sérülékenyebbek lesznek, azaz egyre kevesebb energia árán válnak újra lebonthatókká egyszerűbb összetevőkre. Mindaddig így lesz ez, amíg épp egy ilyen gyenge lábakon álló magasabb komplexitás úgy nem hat vissza önmagára, hogy létmeghatározottságait mintegy kiragadja ezen lenge kölcsönhatás halmazból olyan építőelemeket választva komplexitása új hordozójául, amelyeket a lehető legerősebb kölcsönhatástok tartanak majd össze kötőelemként. És ekkor lesz igazán halhatatlan a céltételező értelem.
ATEISTA: De miért rázza meg Isten újból és újból a lét kaleidoszkópját, amikor előre és visszafelé is mindent tud?
TEISTA: Jelenlegi véges értelmemmel erre most csak annyit tudnék mondani, hogy tudja ugyan, de még nem „látta”. Meg akarja nézni, más módon is észlelni akarja, beszélgetni akar vele, vagyis tulajdonképpen magával.
ATEISTA: Ezek szerint Isten maga a végtelen, tiszta és egészséges skizofrénia.
TEISTA: Vegyük észre, hogy voltaképpen akkor esünk az Isten káromlás valódi bűnébe, amikor valamiféle nagy végső egyesített, mindenre érvényes elméletet, magyarázatot keresünk mindezidáig korlátos képességű agyunkkal. És most nem a fizikusok annyira keresett mikró és makró világot egyesítő elméletére gondolok elsősorban, ez talán megtalálható, de ugyanolyan nyilvánvalóan nem lehet A végső, A nagy és A mindenre érvényes. Csak egy újabb megnyitott ajtó lehet a további kérdések felé. Ugyanis A végső, A nagy és A mindenre érvényes az csak valami olyasmi lehet, amely magába foglalja a végtelen valamennyi lehetséges, azaz végtelen számú dimenzióját. Azaz magát az Istent. Gőgösségünkben minduntalan elfelejtjük, hogy mi minden esetben „csak” modellt alkotunk. Korlátosat. Ez a helyes tudományos hozzáállás. Nagyon divatos ezt megsérteni például az entrópia, az információelmélet, vagy a szemiotika esetében. Itt az elméletek egyféle kritika nélküli eszkalációja folyik. Ha van egy új elméletem, fogalmam, a természettől elrabolt új absztraktumom és az beválik, akkor miért ne használhatnám én azt kvázi mindenre pusztán azon az alapon, hogy némi hasonlatosság mutatható ki egy más viszonylathalmaz mozgása és azon modell elemeinek mozgása között, amelyre az imént oly sikeresen alkalmaztam az új elméletet? Rendkívül hajlamosak vagyunk a hasonlóságot azonnal azonosságként ünnepelni. Uraim, itt az új csodafegyver! A bölcsek köve. A non plusz ultra. Jó, jó eddig is mondtunk már ilyet, eddig is mindig kiderült, hogy nem így van, de most már tényleg. Ez az absztrakciónk, ez a világról való korlátos tükrözésünk ez egyszer korlátlanul érvényes. Igenis ezzel az új szuper interdiszciplináris tudománnyal egyszer és mindenkorra megértjük Isten világát, hiszen ez minden rendszerre alkalmazható, beleértve Istent magát is. És valamilyen furcsa módon, ehhez mégsem kell Istenné lennünk. Érthetetlen, hogy akkor Ő miért az?
ATEISTA: Kifejlés, (ki)fejlődés; a fejlődés folyamata; (ki)alakulás, (ki)bontakozás. Biológiai értelemben a génmutációk és faji életképesség próbák által vezérelt komplexitás fokozódás, amelynek során egyre összetettebb fajok jönnek létre egészen az ember megjelenéséig.
Maradjunk tehát abban, „megengedjük Istennek”, hogy a teremtés némileg összetettebb módszerét alkalmazva a biológiai evolúció spontaneitására bízza az értelmet hordozni képes struktúra létrejöttét. Lássuk mi is történt, amikor valóban bekövetkezett e különös esemény?
A biológiai evolúció azonnal véget ért. Véget ért tehát akkor, amikor az állat öntudatra ébredt és embernek kezdte nevezni magát. Ugyanis ettől a pillanattól kezdve csak akkor érvényesülhettek volna tovább az evolúció „módszerei”, ha az ember tudatosan tenyésztve magát, csak az okosabbaknak adott volna „továbbszaporodási engedélyt”, mégpedig úgy, hogy a megkívánt intelligencia szintet generációról generációra emeli kissé. Ehelyett inkább az állatokat tenyésztette, többek közt ezzel is mintegy kikapcsolva az élelemért való testi küzdelem evolúciós válogató eszközét. Sőt! Technológiájával még azokat az emberi egyedeket is életben tartotta és szaporodni engedte, akik az evolúciós versenyben már rég kiestek volna. Ezzel voltaképpen génromlást idézett elő. Ezt később az evolúciót megkerülve, céltételezve korrigálja majd, történelmileg szinte egy pillanat alatt.
A tudat megjelenésétől kezdve aztán már nem csak létfenntartásról és fajfenntartásról szól a történet. Főleg nem arról és lesz idő, amikor arról már egyáltalán nem. Persze hacsaknem kedvtelésből.
Másképp fogalmazva a test, azaz a biológiai megnyilvánulási forma evolúciója szükségképpen együtt zajlott egy új, a természetre újszerű módon visszaható képesség az értelem evolúciójával, és amint ez utóbbi összetettsége, fejlettségi szintje elérte az öntudatra való ébredés, azaz a lét és nemlét felfogása képességének szintjét, szinte ugyanabban a történelmi pillanatban le is állította az évmilliókban mérhető idők óta zajló spontán ősi folyamatot, magát az evolúciót.
Félreértés ne essék, amikor azt mondom, hogy az evolúció véget ért, illetve az emberiség kikapcsolta azt, természetesen nem arra gondolok, hogy nincs többé génmutáció és nem folyik tovább a mindennapi versengés az életbemaradásért az állatvilágban. Itt arról van szó, hogy az ember kilépett a mechanizmus szignifikáns hatást eredményező idődimenzióiból. Csak a legprimitívebb élő szervezetek esetében – pl. baktériumok, vírusok – történhet a faj lényeges tulajdonságait érintő, emberi időléptékű mutáció, de minél magasabb az élőlény szervezettsége, minél bonyolultabb az örökítő anyag, annál több időre van szükség egy a teljes fajra jellemző, vagy esetleg egy új fajt létrehozó domináns új tulajdonság megjelenéséhez. Az emberi tevékenység ennél gyorsabb, nem várja, nem várhatja meg az ilyen hatások érvényre jutását, beavatkozik, kvázi tehát kikapcsolja, leállítja az evolúció folyamatait. Ami pedig a baktériumok, vírusok emberre is veszélyt jelentő gyors mutációit illeti, hamarosan megtanulunk még gyorsabbak lenni és nem egy új vírustörzs ellen fogunk új vakcinát kifejleszteni, mintegy végtelenné és kétséges kimenetelűvé téve így a versenyfutást, hanem képesek leszünk pillanatok alatt egyénre, személyre szabott védőoltást előállítani tetszőleges kivitelezésű korokozó ellen.
Azonban, sajnálatos módon az evolúciós folyamat leállítása nem sikerült maradéktalanul. Néhány káros mellékhatástól mindmáig nem tudtunk megszabadulni. Ilyen például a halál.
A biológiai evolúció ugyanis csak „úgy jöhetett létre”, hogy a mindenkori egyed átadta helyét utódjának, amely mint egy prototípus megpróbáltatott életképességből az evolúciós versenypályán. S hogy mindig minden új egyed prototípus legyen, arról a génmilliókban rejlő variációs lehetőség és egy kis mutáció gondoskodott. A verseny maga kieséses jellegű volt, mind az egyed, mind a faj számára. Nevezhetjük akár túlélő versenynek is. Életben maradni, legalább addig, amíg az ugyancsak életképes reprodukció elő nem áll.
Mi kell tehát az evolúcióhoz? Génmilliók és évmilliók. Azaz nagy számok és tenger idő. Ja és kell még egy apróság, a halál. Ez a három dolog. Nagyon egyszerű: nagy számok, tenger idő és a halál.
A kérdés ugyanis nem más, minthogy mi történjék a régi egyeddel, amely már szaporodott? Nem maradhat ott, hiszen a rendelkezésre álló tér és idő nem korlátlan. Különben is, építőelemeire szüksége van az egész szisztémának. Elmúlik tehát szegény, megöregszik, a túlélő versenyben legyőzetik, felbomlik, felfalatik, megemésztődik. Meghal.
Utolsó kommentek