(A halálnak halála V. folytatása)

TEISTA: Itt nincs ellentmondás. A biblia Istentől való, de nyilvánvalóan tiszteletben tartotta az emberi gondolkodás fejlődésének pillanatnyi szintjét és ennek megfelelően szólt hozzá. Pontosabban fogalmazva a biblia arról szól, hogy mit és hogyan értett meg az azt papírra vető ember Isten szavából ott és akkor. Úgy is mondhatnánk, a szentírás Isten és értelmes teremtménye az ember közös alkotása.

ATEISTA: Akkor utoljára kétezer évvel ezelőtt alkottak együtt. Azóta nincs közvetlenül Isten diktálta korszerűsített verzió. De figyeljük meg a gondolkodás fejlődését! Az ó-testamentum szól az öntudatra ébredésről, a törvényről, a közösségről, a törzsről, a népről, a társadalomról. Vagyok, aki vagyok. Közösségben csak szabályok, törvények mentén lehet élni, különben legyőzetünk, elpusztulunk. Isten közvetlenül és próféták útján intézkedik, forró lehelete a tarkónkat súrolja. Közel van. Népeket pusztít el, sőt akár az egész emberiséget, ha nem él helyesen. Nincs tekintettel se nőre, se gyerekre, se öregre. Picit tömeggyilkos. Nincsenek hétköznapi személyek. Feladatokkal terhelt kiválasztottak vannak, próféták, mondai hősök. Meg mesék. És népek. Vérségi kötelékek.

Az új-testamentum értelmezésem szerint tovább lép. Isten hátrébb vonul, és embert küld maga helyett. Ember szól emberhez. Nincsenek nagy tömegjelenetek. Hétköznapi egyének vannak. Pásztorok, parasztok, halászok, vámszedők. Származástól független személyiségek. Isten emberfia elmondja, hogy a vérnek nincs szava. Az üdvözülés, a bűnbocsánat mindenki számára elérhető és csak tőle függ, hogy megkapja-e? Nem apjától, nem anyjától. Nem attól, hogy hova született, milyen nép fia. Sőt még attól se, hogy ő maga mit csinált azelőtt. A személyiség megváltozhat, pálfordulhat, és ilyenkor új ember születik. Persze fontos, hogy ez őszinte, valóságos legyen. Hál Istennek, Isten előtt nem lehet színlelni. Megjegyzem, a mai Amerikában évtizedes siralomházi tartózkodás után is kivégeznek embereket, akiknek nyilvánvalóan már semmi közük korábbi bűnelkövető énjükhöz. Igazságszolgáltatásuk tehát nem érti, vagy egyéb okok miatt nem értheti a kétezer éves tanítást.

TEISTA: Teljesen egyetértek. Az újtestamentum már valóban magasabb erkölcsi értékrendeket fogalmaz meg. Nem hogy magasabbat, de a végsőt, a lényegit. Az emberi személyiség ugyanis egyéni élete során többször gyökeresen megváltozhat. Magától értetődően egyszer biztosan akkor, amikor gyermekből felnőtté érik. Majd nem feltétlenül magától értetődően többször is előfordulhat ez felnőtt életében. Mintha nem a lelke vándorolna át más testbe, hanem ugyanazt a testet használná egymás után több lélek is. Vagyis az ember személyisége fejlődhet és újjászülethet, de romolhat is. Vajon tudtuk-e, hogy amikor régi fényképeket nézegetve és felnőtt gyermekünk gyermek arcát meglátva könny szökik a szemünkbe, akkor az nem a nosztalgia, hanem a gyász könnyei? Egy személyiséget siratunk, aki már nincs többé. Még akkor sem, ha felnőttként éppen ott áll mellettünk.

ATEISTA: Tehát kétezer évvel ezelőtt már letisztul az emberben az a felismerés, hogy az egyén csak saját tettei által ítélhető meg igazságosan. Miért pont akkor? Talán mert épeszű ember számára (vagy a kor zseniális elméi számára) kissé szembetűnő volt az ellentmondás a szabad római polgárt tanító szerszám, a rabszolga és a tanítvány intelligencia szintje között. A szerszám javára. És ekkor már megvolt a római jog, és megvolt az ó-testamentum. Talán mégse lehet valakit megítélni a mindenkori társadalmi besorolása alapján. Vagy az apja tettei alapján, a fajtája tettei alapján, a népe (vezetői) tettei alapján. Előítéletünk persze lehet, de ítéletünk soha. És ezt mind a mai napig az emberek többsége nem érti meg. Pedig azt hiszem ez a Jézusi tanítás lényege. Igaz?

TEISTA: Na várjunk egy kicsit. Itt ugyanis közeledünk a megváltás fogalma felé. Közeledjünk hát óvatosan. A hit evolúciója az extatikus vallásgyakorlattól a katartikus felé vezet. Amíg mindentől nagyon félsz, amíg semmit sem értesz, amíg még az utat sem látod, amelyen el lehetne indulnod a megismerhetőségek felé, amíg nem hiszed, hogy érdemben változtathatsz sorsod folyásán, addig helyezd magad státuszon kívülre, tanulj módszereket arra vonatkozóan, hogy az éppen adottat változtathatatlanként elviseld egy valahol másutt majd jobb lesz reményében. De ahogy az emberi intelligencia megnyitja az utat a megismerhető végtelen felé, amint értelmes kérdéseket kezd el feltenni a természetnek, illetve ezáltal Istennek, amint rájön, hogy igenis válaszokat kap, mi több, engedélyt arra, hogy földi sorsát érdemben befolyásolhassa, hiszen ez a szabad akarat lényege, attól kezdve tiszta tudattal élhet meg minden kedvező és kedvezőtlen történést, józanul elemezve, Istenének értékrendjéhez viszonyítva a tanulságokat.

Éppen ezért ha hinned kell, óvakodj az extatikus egyházaktól, mert az visszalépés az emberi értelem egy kezdetlegesebb fejlettségi fokára. Ha kifordult szemeket látsz, földön fetrengést, vagy önhipnotikus, régenvolt pozitívélmény keresést, befeléfordulást, passzív meditációt, akkor tudd, hogy itt elviselni segítenek, nem pedig változtatni. Ez pedig csak a mindenkori, mások kárára haszonélvezők státuszának rögzítését szolgálhatja.

A hit evolúciójának legmagasabb fokán az a hívő áll, akinek hite tudatos, hitében végig ébren van. Katarzist él meg, nem extázist. Odafordul egy felsőbb gondviselőhöz, kérdez, és válaszokat kap. Azért kap válaszokat, mert az erős hit eszközt ad a kezébe ahhoz, hogy akár percenként eltávolodhasson a hétköznapok partikularitásaitól, és visszanézve, immáron magasabb, általánosabb emberi, etikai szempontrendszeren keresztül szemlélhesse az adott problémát. Az ilyen módon tisztán látóvá tett agy pedig gyorsan válaszokat talál. Látni véli a honnan hovát, és ehhez mérten az adott gond súlyát. Ez a hívőt megrendíti, boldogság érzet járja át. Ez a katarzis. Isten szólt hozzám. Mellettem áll, velem rossz nem történhet, vagy ha mégis, később majd megértem értelmét.

ATEISTA: De hisz nincs szignifikancia. Nagy borzalmak idején az igaz életű éppúgy hullik, mint a kevésbé az. A kis borzalmak sem tesznek különbséget. Statisztika még soha nem tudta megmutatni, hogy a hit erőssége jelölte volna meg, ki marad élő és ki lesz holt. Mire hát az ima? Miért az alázatos könyörgés?

TEISTA: Közvetlen ügyintézést ne várj Istentől. Isten, Jézus nem vásári mutatványos, és nem is ügyintéző egy hivatalban, ahová kérvényeket kell benyújtani. Isten ehelyett megmutatja az úton járás módszerét. Ahhoz segít hozzá, hogy katartikus hited legyen, mégpedig az élet bármely pillanatában előhívhatóan. Jézus csodatételei helyesen értelmezve tulajdonképpen szintén példabeszédek, azoknak egyfajta „színpadi változatai”.

Meggyőzött ön már felnőtt embert valamely lényegi világnézeti kérdésről? Mondta már önnek felnőtt ember, hogy köszöni, ezzel tulajdonképpen megváltoztatta az életét? Ha igen, ön csodát tett. Ritkán előforduló esemény. És ugyanakkor emlékezzen azokra a tanítóira, tanáraira, akiktől ön kapta meg ezt az élményt. Már ha voltak ilyenek. De ha voltak, biztos, sohase felejti el őket. Jézusi csodát tettek önnel. Nahát erről van szó. Jézus olyan tanító volt, aki lépten-nyomon képes volt a meggyőzés eme ritka csodáját bemutatni felnőtt embereken. Mert tanítása örökérvényű és épp ezért ellenállhatatlanul meggyőző.

De nagyon fontos, hogy e csodák megtanulhatók. És épp ezért kötelezően meg is tanulandók. A helyes tanításba vetett hit erejéről szólnak, egész egyszerűen arról, az ember arra teremtetett, hogy teremtsen. Istenhez hasonlatosan. Csak tudni kell hogy ez egy folyamat, úton járás. Az ima pedig arra való, hogy minderre emlékezni tudj. Amikor imádkozol, nem Isten feladatait sorolod, hanem a sajátjaidat. Az ima arra való, hogy felidézd a tanítást. A helyes tanítást. Hogy meg tudd különböztetni a sajnos szintén sokszor meggyőző erővel bíró helytelen tanítástól. Erről szól az ima még akkor is, ha mégoly konkrét cél lebeg pillanatnyilag a szemed előtt. A lelkedet tudod megerősíteni általa, és mint erős lelkűnek és hitűnek, így nagyobb az esélyed a helyes megoldás megtalálására, a túlélésre, az érvényesülésre, az emberhez méltó életre, a világ megváltoztatására, jobbá tételére. Isten arra ad ilyenkor igét, hogy vele tudj cselekedni. De nélküled ő sem él benned.

Az igazán mélyen hívőt is persze megrendíti, de nem hitében az ártatlanok kegyetlen halála. Hát még a közeli hozzátartozóké. Természetesen küzdeni kell ellene, akár az életünk árán is, hogy ilyenek ne történhessenek, de ha mégis meg tud történni az azért van, mert Isten szabadságot adott az embernek földi útja bejárásához, megtiszteli az általa teremetett értelmet azzal, hogy megadja a jó és a rossz között való döntés jogát és lehetőségét.

ATEISTA: Ha jól értelmezem az eddigieket, tulajdonképpen Isten nem az embernek adott szabadságot, hanem magának a folyamatnak, a fejlődés folyamatának. Isten egyszerűen csak hű önmagához, ha szabad ezt a kifejezést esetében használnunk, hiszen ha az ősrobbanástól kezdve a spontaneitásra és az időre bízta a komplexitás fokozódását, miért pont az értelem megjelenése lenne az a pont, ahonnan megkezdi a közvetlen beavatkozást? Nem ez a célfüggvény. Az értelemnek saját teremtő útját bejárva kell visszakanyarodnia a Teremtőhöz a dolgok logikája szerint. De hisz akkor lehet, hogy nem is szólt közvetlenül mondjuk Mózeshez, Noéhoz? Nem szólt volna hozzájuk senki odafentről?

TEISTA: Nos, hitem szerint bizonyos értelemben mindenképpen szólt. Azt kell jól megérteni, hogy az ember mindenkori Isten képe ugyanolyan elvonatkoztatás Isten teljes és minden szempontból végtelen világából, mint mondjuk egy fizikai törvény. Persze ezzel a hasonlóság véget is ér. Ugyanis az elvonatkoztatott, tehát az adott ember, illetve közösség által felfogható „Isten részhalmaz” bizonyos értelemben valóban megszólal csakhogy nem felülről, hanem belülről. Az ember pedig megszemélyesíti, ha tetszik eljátssza Istent, valahogy úgy, ahogy a gyermek a felnőttet szerepjátékaiban. Mindkettő aszerint, amennyit megért a tehetősségben felette álló világából, vagyis annyit, amennyit  pillanatnyi értelmi szintje annak teljes totalitásából visszatükrözni képes. Mondhatnánk ugyebár, hogy tükör által, de kissé homályosan. Mert ne felejtsük el, ahogy a gyermekben a felnőtt értelmének csírája, úgy az emberben Isten értelmének csírája rejlik. A gyermek e játék közben valós, valóban megtapasztalható viselkedés mintákat igyekszik utánozni, felnőtt szerűen nyilatkozva ekkor meg, és általában olyan dolgokat megfogalmazva, amelyek tilalmakról és engedményekről szólnak. Hatalmi pozíciót játszik, értelme szerint értelmes és értelmezhető, praktikus direktíva struktúrát emelve maga köré, tanúbizonyságát adva ugyanakkor arról, hogy igenis sok mindenben érti a felnőtt szándékot, és más okok vezetik annak nem éppen maradéktalan követésére.

A felnőtt ember Isten viszonylatában nagyon hasonlóan viselkedik. Bár előbb véli érteni a szándékot, és képzetes viselkedésformákat igyekszik utánozni. Már beszéltünk arról korábban, hogy a lét tudatosulása maga is élmény, feldolgozandó jelenség. Vagyok, aki vagyok. Amikor az ember valamilyen felismerésre jut, valamilyen következtetést von le, voltaképp „magában beszél”, azaz csak akkortól tekinthető birtokba vétetnek az új absztrakció, ha annak megtörtént egy csak az emberre jellemző másik absztrakciós felületre való leképezése, vagyis megfogalmazódik, kimondatik, leíratik valamelyik élő emberi nyelven. Amikor tehát úgymond rájövünk valamire, és ez legtöbbször akkor következik be, amikor éppen nem is gondolunk rá, gyakran úgy éljük ezt meg, mintha valaki szólt volna hozzánk, kimondta volna a megoldást, az adott esetre érvényes igazságot. Nem ritkán álmunkban történik mindez. A hívő embernek természetesen nincsenek kétségei afelől ki szólt hozzá. A pszichiátria, a pszichológia persze valamennyire meg tudja magyarázni, le tudja írni e folyamatokat, de mivel e tudományok is minden időben Isten birodalmának csak egy részhalmazát birtokolják, a folyamatból Isten kizárhatóságát bizonyítani nem tudják. A megvilágosodást megélő ember így joggal hiheti, hogy Isten szólt hozzá, ugyanis az így megkapott gondolathoz a „csak így lehet, nem másképp” élménye társul.

ATEISTA: Ha jól értem, ebben a mindenki által megélt közös élményben, nevezetesen a felismerés, a ráébredés, a megvilágosulás élményében, amely a külső- belső kimondatás jelenségével párosul, az ember hajlamos Isten szavát felismerni még akkor is, ha hétköznapi, kisebb horderejű dolgokról van szó. A kor nagy gondolkodói pedig az adott „társadalmi megrendelésnek” megfelelő alapigazságokra jönnek rá, amelyek felismerés élménye már önmagukban is megrendítő hatással van a felismerőre, készséggel adja hát azt Isten szájába. Illúzió volna hát csupán Isten szava? Lelki mankó? Önámítás?

TEISTA: Nem. Én, mint hívő ilyet nem mondhatok, nem hihetek. Inkább olyan ez, mintha mély víz alól hallanád Isten szavát, torzítva, de ami átjön, az mindig lényegi. Azaz megint csak tükör által homályosan. Ő mindig minden emberhez beszél. A lényegit azonban a nem egyforma emberek, nem egyformán tudják kiemelni. Bizony függ a képességektől, az adottságoktól, azoktól a bizonyos talentumoktól, ha tetszik, a kiválasztottságtól. Veled is biztosan előfordult már, hogy megkaptad a bizonyosság érzetét. Egész egyszerűen tudtad, hogy a megoldásod jó. Ha matematikáról van szó, a dolog „egyszerű”, hiszen bizonyítható. Könnyebb akkor is, ha a gyakorlati élet során a természet viszonylag gyorsan visszaigazol. A vérfertőzés bűn. Látod, torzak születnek. De szabad-e bálványt imádni? A lapos föld a középpont? Papi nőtlenség? Megáldani a fegyvereket? És megkezdődik a vélt, vagy valós bizonyosságot érzők története, akik bizonyossága aszerint érvényesül többé, vagy kevésbé, hogy milyen a viszonyuk a mindenkori hatalomhoz.

ATEISTA: Igen, ez egy másik hosszú történet. Nos tehát, ha jól értem, az ember Istenhez való viszonya ugyanúgy, mégpedig egyenlőtlenül fejlődik, mint bármely viszonyrendszere, azaz éppúgy megismerésének tárgya. Ebből viszont óhatatlanul következik, hogy egyes vallások, vallásgyakorlatok fejlettebbek, Istenhez közelebb állók, mint mások.

TEISTA: Ez bizony így van, bármily merészség is kimondani.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik a hagyományt megőrizni rendeli, de nem akar visszatérni hozzá, mert fejlődik.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik a természetet megőrizni rendeli, de nem akar visszatérni hozzá, mert az értelem szabadságát hirdeti.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik nem csak magába fordítja a hívőt, s meditálva keresi az alkalmazkodás legmegfelelőbb módját a külvilághoz, hanem támogatást ad annak megváltoztatásához.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik a katarzist választja az eksztázis helyett.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik nem népről beszél, hanem egyénről, nem vérkötelékről beszél, hanem tett bizonyságról.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik azt mondja ki, Isten előtt mindenki egyforma mércével méretik népre, fajtára, nemre való tekintet nélkül.

ATEISTA: Na most itt álljunk meg egy szóra. Ezek szerint, mint azt fentebb már fejtegettük, a keresztény tanítás fejlettebb, mint a zsidó. Ugye nem tévedek, ha azt gondolom, e megállapítás szelíd vitára késztethet egynémelyeket, a fejletlenebbnek nyilvánított táborból?

TEISTA: Nem kell ettől félni, a vita már folyik. Folyik már azóta, amióta az ember különbözőképpen hiszi Istent. Mondhatnánk úgy is, az emberi társadalom története hitviták története (is). Persze az elmélet sokszor köszönő viszonyban sincs a gyakorlattal. Írországban protestánsok és katolikusok egymásnak esnek. Vérre menően. Mindkét tábor keresztény. Éppúgy nincs köze gyakorlatuknak Jézus tanításához, aminthogy a Marxizmus elméletének a létrejött szörnyállamokhoz. Csak azt tehetjük, hogy mindig a tanítást vizsgáljuk. Azt nézzük, mi van a zászlóra írva. Ettől függetlenül kell vizsgálnunk a tetteket, a gyakorlatot. Ugyanis egy természeti nép fiának a viselkedése is lehet Jézus tanítása szerinti. Emberért való. Viszont az elméletet nem igazán értők az elmélet nevében bármire könnyen mozgósíthatók.

ATEISTA: Miért akkor az elmélet? Miért tanít a mester? Miért hal meg érte?

TEISTA: Ha az emberiség egyik tagja, egy individuum rájön, felismeri, hogy a valóságból újabb, eddig ismeretlen részt sajátított el, azaz előrébb haladt általa az emberiség a megismerés útján, akkor igen erős késztetés hajtja, hogy felfedezését valóban a teljes emberiség számára valóvá tegye, rögzítse azt az emberiség kollektív tudatában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy felismerését, az emberi közösség bármely tagja számára megismerhetővé kell hogy tegye annak érdekében, hogy az teherviselő lépcsőfok lehessen ezen másik megismerő személy számára is ugyanazon az úton való előrehaladtában. Az emberiség, az ember ettől kezdve előrébb tart a megismerés útján, az új ismeretet így mintegy a teljes emberiség elsajátította. Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy innentől kezdve ezen új tudás az egyén gyakorlata is lesz egyben. Hogy az legyen, ahhoz tanító kell. De minél szélesebb a tanítványok köre, annál kisebb a tanítás hatékonysága. Mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye itt is érvényes. Einstein elméletét szinte azonnal magukévá tették a fizikusok. Jézus kétezer éve tanít voltaképp minden földi embert, mégis igen szűk az őt igazán értők csoportja.

ATEISTA: Ez világos, de mégis ki mondja meg a zsidóknak, hogy mégiscsak Jézus az ő megváltójuk?

TEISTA: Erre nincs szükség, pontosabban nem erre van szükség. De előbb beszélnünk kell még az ősbűnről, a megváltásról, a megváltóról.

(következő rész