A halálnak halála I. folytatása
A MEGISMERÉS ÚTJA
TEISTA: Amikor a biblia azt mondja, Isten a maga képére teremtette az embert, természetesen ez sokkal inkább jelent képességet, mintsem valós képet, valamiféle külsődleges hasonlatosságot. Az ember különös sajátossága az értelem hordozásának képessége. Az értelem pedig olyan képesség, amely Istenhez hasonlóan képes „dolgozni” a végtelen fogalmával, annak ellenére, hogy ugyanakkor Istentől különbözően mindenkori felfogó, befogadó képessége véges, korlátos. Az Isteni „származás” mégis abban ismerszik meg, hogy ez a felfogó, befogadó, azaz megismerő és ennélfogva alkotó képesség végtelenül fejlődő képes, azaz a tevékenység komplexitása minden határon túl fokozódhat. Ezért nevezhetjük az emberi megismerést útnak, amely a hívő lélek szerint az abszolút végtelen felé, Isten felé vezet. Isten jósága, és szeretete pontosan ebben nyilvánul meg, annak engedésében, hogy az úton járni lehessen. Más oldalról, ha ezt Isten engedi, akkor az nyilvánvalóan szándéka szerint való, tehát az úton való járás kötelesség, Istentől való elhívás is egyben. Kimondhatjuk tehát: Isten nem annyira a maga képére, hanem sokkal inkább a maga képességére, a teremtés képességére teremtette az embert.
ATEISTA: Amikor az ember – vagy nyilvánvalóan akármilyen más olyan értelem, amelyik evolúció során bukkant fel valamiféle tudat nélküli létből – megismer, mindig közelítő modelleket alkot, amelyek az adott pillanatban kiszolgálják, magyarázzák a természetről nyert tapasztalatait. Tehát amikor a megismerő, céltételező, elvonatkoztató, következtető értelem manifesztálódik valahol a létezhetőségek végtelen tartományaiban, akkor elkezdi érzékelni, felfogni az őt közvetlenül körülvevő objektív valóságot. Ezen közvetlen környezeten a valóságnak azt a tartományát értjük, amelyet azonnal képes érzékelni létmeghatározottságai által veleszületett érzékszervein keresztül. Hogy most ezek az érzékszervek az anyag megnyilvánulási formáinak mely tartományait képesek ingerületté alakítani, ebből a szempontból lényegtelen.
A megismerési folyamat során aztán az értelmes lény lassan elhagyja közvetlen környezetét, majd intenzív és extenzív utazásra indul egy általa még minden szempontból végtelennek látott valóság ismeretlen tartományai felé.
A megismerés során a világ egyre valószerűtlenebbé válik. Egyre távolodunk az érzékszerveink által közvetlenül diktálta, jól felfogható képtől. Nem lapos, gömbölyű. A másik oldalon mégsem esünk le. Nagy sebességgel rohan a nap körül, mégsem lobog a hajunk. Newton törvényei. Baktériumok a mikroszkópban. Ezekkel azért még viszonylag gyorsan meg lehetett barátkozni. Na de hogy egy sebesség állandó legyen! Egy derivátum! És emiatt az út meg az idő kénytelen változni! Megrövidülök és lassabban jár az órám! Meg a részecske, ami nem pingpong labda többé, hanem vagy megfoghatatlan, vagy követhetetlen! Persze lehet dolgozni elképzelhetetlen dolgokkal. Voltaképpen mindig ezt tesszük. Ki tudja, mi az elektromosság valójában?
Az is valószínű ugyanakkor, hogy minél távolabb jut az adott értelem adott létmeghatározottságainak korlátaitól a megismerés útján, vagyis minél távolabb kerül öntudatra ébredésének origójától, és minél mélyebbre hatol extenzív és intenzív világába, annál általánosabb érvényű ismeretekhez jut. Két különböző világ értelmének tudása így kerülhet egyre közelebb egymáshoz, azaz minél fejlettebb civilizációk találkoztak, találkoznak, vagy majd találkoznak valamilyen módon a létezések végtelen ösvényein, annál inkább voltak képesek, képesek, vagy lesznek képesek egymás megértésére, a valóság hasonló módon való felfogására. Ez az értelem konvergenciája.
TEISTA: Tulajdonképpen valamennyi emberi tevékenység megismerő, azaz elsajátító tevékenység. A tudományos, a művészi és a hitgyakorló egyaránt. A hívő szerint a tudományos megismerés során is Őt kérdezzük, és Ő válaszol. Enged megismerni, akaratával egyező tehát a titkok kutatása. Tudásunk ezért ma fejlettebb, mint tegnap volt, ma tudunk repülni, tegnap képtelenek voltunk rá.
ATEISTA: Az éppen ismert mindig véges halmaz, azaz a tudományos ismeretek mindig egy határon állnak. A végtelen határán. Majd fölszedik a határköveket, és kijjebb viszik néhány kilométerrel. A különös az, hogy sehol sincs végállomást, zsákutcát, vagy világvégét jelző tábla, a határkövek kijjebb tolása eddigi tapasztalataink és elméleteink szerint tetszés szerinti mértékben folytatható.
TEISTA: Ha a végtelennel találkozol, Istennel találkozol. Ilyenformán mivel a tudomány művelői közvetlenül a végtelen szélén állnak, közvetlenül Istennek tesznek fel kérdéseket. Ezért nincs ellentmondás a mélyen vallásos természettudós gyakorlata és világnézete között. Azért mert Isten egyre több kérdésre ad választ – válaszol, mert helyesen kérdezem – egyre mélyebben enged bepillantást a teremtés titkaiba, még nem jelenti azt, hogy mindent elmondott, vagy hogy egyáltalán mindent el fog mondani. Ellenkezőleg! A hívő természettudós előtt újabb és újabb végtelenek nyílnak meg, egyre inkább arról győzve meg őt, hogy milyen hatalmas a Teremtő. Ez szemében Istenbizonyíték. Én a megismerő véges vagyok a végtelen megismerni valóval, azaz tulajdonképpen Istennel szemben.
ATEISTA: A „hithű” materialista természetkérdezőt viszont nem szükségképpen kell hogy megtérítse ez a fajta végtelenség. Ő a megismerhetőségben hisz. A folyamat végtelen ugyan, de bármeddig folytatható. Nincs megismerhetetlen titok. Azért persze őt is zavarja, hogy mint megismerő, igencsak véges. Mint egyént, korántsem vigasztalja, vagy legalábbis csak részben, hogy maga az emberiség, mint megismerő, már lényegesen hosszabb életű.
Vegyük azért észre, hogy legyen bár a természet kutatója hívő, vagy Istent nem tételező, mindketten útról beszélnek, amely ugyan a végtelenbe vész, de lehet járni rajta. Eddig nem akadt elme, amely az út valamettől való járhatatlanságát bebizonyította volna. Nem különbözteti meg a hívőt a hitetlentől továbbá az sem, hogy ne tombolna mindkettőben az a kínzóan csillapíthatatlan akarat, hogy márpedig ezen az úton járni kell. A végtelen húz, rohanni, zuhanni kell felé.
TEISTA: A hívő azt mondja Isten felé.
ATEISTA: A megismerő többek közt két alapvető eszközt használ ezen az úton. Egy valóst és egy képzetest. Voltaképp nem tesz mást, mint a két eszköz által szolgáltatott „észleleteket” próbálja meg konszolidálni, és akkor mondja, előre léptem, itt az új modell, ha ez a konszolidáció sikerült. Ráadásul a két eszköz egyike sincs a másikhoz képest kitüntetett szerepben. Hol az egyikkel tesz szert merőben új tapasztalatokra és a másikkal igazolja, hol fordítva. Pontosabban ez nem egy párhuzamos, hanem sokkal inkább soros folyamat.
Nevezzük nevén. A valós eszköz a lény érzékszerveinek családja, amelyek fejlesztését kiragadja a lomha spontán evolúció – az ember esetében a biológiai evolúció – „kezéből”, és technológiájával egyre gyorsuló fejlődésre kényszeríti. Így azok egyre mélyebb előrehaladást tesznek lehetővé az értelmes lény számára a megismerés útjának extenzív és intenzív irányaiba. Feltalálja a mikroszkópot és megpillantja a baktériumokat.
A képzetes eszköz pedig nem más, mint a matematika. Számokat, mennyiségeket absztrahál az értelem, és azok különös, öntörvényű életbe kezdenek. Az a megrázó élmény éri az értelmet, hogy kettő meg kettő önmagában is négy, függetlenül attól, hogy kecskét, vagy nyílhegyet számláltunk éppen. Tulajdonképpen egy szerszámkészlet jön így létre azzal a sajátossággal, hogy nem mindig a feladathoz készítjük el a megfelelő szerszámot, hanem gyakran anélkül gyarapítjuk a szerszámkészletet, hogy tudnánk, az új szerszám voltaképpen mire lesz jó?
A megismerés tehát valahogy így zajlik mondjuk a valós eszköz használatával kezdve, mert hiszen a lénynek történetileg először valóban csak a valós eszköz állt rendelkezésére: a valós eszközzel megpillantunk valamit, ami nem illik bele a régi modellel leírt képbe. A képzetes eszközzel új modellt építünk, új az előzőhöz képest általánosabb törvényeket fogalmazunk meg. Aztán a képzetes eszköz öntörvényei a modellt tovább alakítják, fejlesztik és kiderül, hogy a valóság itt, meg ott ilyen kell hogy legyen, csak még nem vettük észre. Időközben persze intenzíven továbbfejlesztettük a valós eszközt és lám, hirtelen megpillantjuk az új minőséget a maga fizikai valójában. Új érzékszerveink aztán egyszer csak különös, új, megmagyarázhatatlan jelenséget tapasztalnak…
Persze ha a régi modell régi peremfeltételei közt érvényesnek talált törvényszerűségek az új felfedezések fényében sem sérültek, akkor a régi peremfeltételek közt folytatott tevékenységeinket továbbra is a régi modell szabályai szerint szervezzük.
A modellnek mindenekelőtt jól definiált, egyértelmű és lehetőleg egyszerű építőelemei kell hogy legyenek, amelyeket ebben a minőségükben úgymond az emberiségnek el kell tudni fogadnia, azaz mindazoknak, akik az adott tudományterülettel foglalkozni hivatottak. Ilyenek például az Euklideszi axiómák, vagy ha tetszik az elemek periódusos rendszere. Ugyanilyen egyértelműen meg kell tudni mondani, hogy mik az összeépítés szabályai, azaz milyen kölcsönhatások definiálhatók az elemek között? Nem kevésbé fontos a modell elvi és gyakorlati érvényességi határainak helyes felismerése.
Másképp fogalmazva voltaképp a matematika és a fizika, illetve a természettudományok viszonyáról beszélünk. A kiinduló fizikai formula különböző minőségek valós mérhető mennyiségi paraméterei között teremt kapcsolatot, azaz ez magának a fizikai törvénynek a megfogalmazása. Innentől kezdve aztán beindulhat a matematika gépezete, és a tisztán elvont matematikai törvényszerűségek vezette úton újabb fizikai törvény feltételezéséig juthatunk, amelyet azonban a tapasztalati tényeknek előbb utóbb igazolniuk kell, vagy amelynek révén érthetővé válik egy már tapasztalt, de eleddig érthetetlen fizikai jelenség. Ilyenformán a matematika is a valóság része, ami persze nem jelenti azt, hogy egy differenciálegyenlet, mint olyan, önmagában képes létezni. A modellalkotás, azaz az elhanyagolás eszköze, csak nem mindig egyértelmű, hogy a készletből mit kell elővenni, illetve előfordulhat, hogy a készlethez új elemeket kell hozzátenni. Véges felfogóképességű agyunkkal nem volnánk képesek élni, ha nem rendelkeznénk az elhanyagolás, a ráirányulás képességével. Hogynemondjam értelmünk nem is jött volna létre e nélkül.
TEISTA: Egyetértek. Tudomásul kell venni azonban, hogy felfogóképességünknek határai vannak. Noha dolgozunk a határtalannal, bevezettük a végtelen fogalmát, ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba. Ezzel az értelemmel még ne próbálkozzunk egy úgynevezett „első ok” keresésével, vagy Isten létére, nem létére vonatkozóan valamiféle elvi, logikai bizonyíték előásásával. Játszani persze lehet vele, de legyünk türelmesek. A komplexitás így most nem igényel komplex magyarázatot, csak annak belátását, hogy magyarázható. Maga a magyarázat folyamata számunkra egyelőre végtelen. Véget nem érő.
(következő rész.)
Utolsó kommentek