HTML

Konyhafilozófia Speciál

Elmélkedések hitről, hitetlenségről, Istenről, evolúcióról, megváltásról és más ilyesmikről az objektivitás megőrzését megkísérelve

Címkék

Utolsó kommentek

Archívum

Linkblog

A halálnak halála IX.

2007.05.23. 17:25 gerebjanos

(A halálnak halála VIII. folytatása)

*

ATEISTA: Nos tehát, ha egy modern egyház elfogadja az evolúció tanait, akkor el kell hogy fogadja az emberi gondolkodás fejlődését is. El kell fogadja, hogy ennélfogva az ember Istenhez való viszonyának is fejlődnie kell, azaz az egyház kutya kötelessége ezen viszony állandó újraértelmezése, a mind magasabb szintre emelkedő emberi erkölcsiség, mint emberi vívmány, mint természettől való megismerő elsajátítás beépítése. Tehát egyfajta permanens reformáció. És pontosan azért kellene ezt tennie, mert mint tudjuk a történelmi gyakorlatban csak igen szűk kör tud azonosulni maradéktalanul ezen általános, emberért való erkölcsi alaprendszerrel, sokkal inkább tud az adott kor etikai kódexével. Nem tud azonosulni például a Jézusi „személyes tettek, személyes felelősség, személyes elbírálás ugyanazzal a mércével” gondolattal. A domináns többség tudatát valóban a léte határozza meg. Mindaddig így lesz ez, amíg a tudatnak élnie kell hogy létezzen. Élnie, mármint biológiai értelemben.

De ha ez így van, vagyis ha bizonyos egyházak hajlandóak a tudomány bizonyos eredményeit elismerni, akkor például az evolúció esetében igencsak súlyos ellentmondásokra kell hogy jussanak, mégpedig alapvető hitfilozófiai kérdésekben. Arra a bizonyos alma előtti tudattalan állapotra gondolok. Az evolúció azt mondja, az ember az állatvilágból emelkedett ki, és vált biológiailag olyan összetetté, hogy képessé vált a tudatos, céltételező cselekvésre. Ha hívő lennék, és majd itt javítson ki, ha tévedek, azt mondanám, létrejött az a biológiai struktúra, amely képessé vált a halhatatlan lélek befogadására, annak földi útján való hordozására. Tehát míg a biblia egy boldog tudatos állapotot képzel el az alma előtt, addig a tudomány a tudattalanság boldogságát, pontosabban fogalmazva közömbösségét állítja ezzel szembe. Előző fejtegetéseinkből az derül ki továbbá, hogy igenis van egy olyan szakasz a földi értelem történetében, - jelenleg is ezt éljük – amelyben a biológiai hordozó, az emberi test halandó. Azt állítjuk, hogy ez nem mindig lesz így. Hívő létére ön is így hiszi, szinte már nem is tudom hol a különbség kettőnk világfelfogása között. Tehát egyfelől minden ember születésével, egy új lélek is születik – mint most már tudjuk bűntelenül – majd a test mai tudásunk szerinti kivédhetetlen halálával az én hitem szerint a tudat kialszik, az ön hite szerint valamilyen módon megmarad, hiszen halhatatlan. Aztán ahogy tudásunk előre halad, legyőzzük a halált, így a lélek addig maradhat a testben, ameddig tetszik neki. Két tábora lesz-e tehát a lelkeknek, úgymint a korán test nélküliségre jutottak, ezek a halált „megélők”, illetve a testet korlátlan ideig bitorlók, a földi halhatatlanok? Nem méltánytalanság ez a holttestűekkel szemben? Vagy esetleg fordítva? Nekem ez megint azt mondja, hinni ugyan kellemesebb, lelket jobban ápoló, de Isten nélkül mégis nyugodtabb a ráció.

TEISTA: Igen, valóban illuzórikus lenne elvárni a mai egyházaktól, hogy azonnal az én világnézetem szerint kezdjék megítélni tudomány és egyház viszonyát. A történelmi dogma rendszer, a hagyományok, a szokások túlságosan is gúzsba kötik őket, behatárolják cselekvési terüket. A túlságosan radikális változtatás megrendítené a hívőket, pont az a lelki támasz „szolgáltatás” szenvedne minőség romlást, amiért az egész tulajdonképpen van. De nem is az a feladatuk, hogy a tudomány dolgaiban mutassanak utat, hanem a lélek higiéniája az, amit ápolniuk kell. És éppen ebben kell egyezségre, ha tetszik új szövetségre jutniuk. Persze nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Ugyanis, ahogy arról már beszéltünk, a keresztények szentírásában jelennek meg már kétezer évvel ezelőtt azok az alapelvek, – csak tudni kell persze helyesen értelmezni – amelyekről elmondható, hogy általános, valóban érvényes erkölcsi igazságok. Tehát hogy nem népről van szó, hanem egyénről, nem vérkötelékről, hanem tett bizonyságról. Isten előtt pedig mindenki egyforma mércével méretik népre, fajtára, nemre való tekintet nélkül.

Természetesen szó sincs arról, hogy pl. a zsidók ismerjék el magát Jézust, de hitértelmezésüknek el kell jutniuk az emberi szubjektum fenti módon való értelmezéséig, annak belátásával, hogy Isten valóban komolyan gondolta a szabad akarat biztosítását minden lélek számára kivétel nélkül. Ily módon például nő és férfi sem különböztethető meg sem jogban, sem kötelességben. Egyszerűen azért, mert ez abszolút igazság. Ez maga a megszabadítás. És lám, ahogy a keresztényeknek, úgy a zsidóknak is több irányzatot magában foglaló hitgyakorlatuk van napjainkban, s közöttük ott az általános erkölcsi alapelvekhez közelebb álló tételeket hordozó. De mint minden tudatalakítás, ez is nagyfokú körültekintést, és feltehetőleg igen sok időt kíván. A legnagyobb felelősség természetesen a szóba jöhető vallások legbölcsebb tanítóira, papjaira hárul, nekik kellene gondos munkával kialakítaniuk a közös, valós erkölcsi normákra alapozott kánont. A szabad ember kánonát.

ATEISTA: Attól tartok ez nem fog menni egy kis lét megváltoztatás nélkül, hisz addig ugyebár, mint azt most már jól tudjuk, tudatunk némileg rab. És addig a lét nagyon meghatároz. Hiszen a kétezer évvel ezelőtti erkölcsi felismeréseket még a magát kereszténynek tartó egyház sem tudta követni, hát még a nyáj, akinek pásztora. Inkvizíció és a keresztes háborúk megáldott fegyverei. Szent Bertalan éjszakák. Hatalom és rengeteg vér. Az egyház szekere is csak azon az úton döcögött szépen előre, amelyet a mindenkori tulajdonviszonyok meghatároztak. De végtére is a jó hír az, hogy már tudunk beszélni róla legalább úgy, mintha lecsúszott zugpszichiáterek ócska pamlagján hevernénk.

TEISTA: Ne legyen pesszimista. Az, hogy bizonyítottan kétezer éve már tudunk beszélni róla nagy siker, az emberiség nagy vívmánya. Kijelöltetett az erkölcsi cél. Nem a kor, nem a közösség megszabta, hanem az abszolút, a földön megjelent értelemhez méltó. A világegyetemben létező értelmekhez méltó. A szabad értelem erkölcsi hitvallása. Amit minden vallások tanítóinak el kell fogadniuk, hiszen ez a teremtő valódi szándéka.

Ami pedig magát a hitgyakorlatot, a liturgiát illeti, szó sincs arról, hogy azt bármely felekezetnek fel kéne adnia. A liturgia szokás. Tradíció. Mindenkinek szíve joga, hogyan ünnepli Istent. Mert ugye ma már nem gondolhatjuk komolyan, hogy Isten közvetlenül ad útmutatást arra vonatkozóan hogyan kell lengetni a füstölőt, vagy hol kell fejfedőt viselni és hol nem. A liturgiát nem kell eldobni, aminthogy nem kell eldobni a karácsonyi ünnep kellékeit sem. A tradíció, a szokások őrzése, az ünnep liturgiája keret, egy vallási közösség szép hagyománya Isten tiszteletére. Mint a népviselet. Mint a régtől erdeztetett nemzeti szokások. A vallási előírások pedig sokszor praktikus, keletkezésük korát tükröző életviteli tanácsok. Keményen meg kell szabadulni azonban mindazon előírásoktól, amelyek akadályozzák a fent definiált erkölcsi cél megközelítését. Az iszlám törvénykezés, a saría alapelvei emberellenesek. S ami biztosan Isten szándéka ellen való, hogy vér folyjék holmi sapkaviselési szokás különbségek miatt. De amiatt sem folyhat vér, vajon Isten képe hármasságban él bennem, vagy emberként tisztelem Jézust az egységes Isten igéjének hirdetőjeként. Isten nem foglalkozik azzal, vajon a penitencia nyugtatja-e meg lelkemet és ad átmeneti megkönnyebbülést, vagy csak majd előtte állva adhatok számot rossz cselekedeteimről. Így is, úgy is nyitott könyv vagyok előtte. Istent nem lehet káromolni, nem lehet megsérteni. A szentségtörés emberi találmány. Ugye nem hisszük, hogy Isten megsértődve, duzzogva felhúzza az orrát, és nem szól hozzánk, vagy bosszúból valamilyen agresszív cselekedetre ragadtathatja magát, mintegy engedelmeskedve egy „antropomorfizált atavizmus” diktálta parancsnak. Az előbbiek sokkal inkább az adott hívő Istenhez való pillanatnyi viszonyáról beszélnek, arról, közelebb, vagy távolabb került-e az adott pillanatban a Teremtőtől. Isten nem várja el, hogy hason csússzunk előtte, szentszobrok kezét csókolgassuk, egyszerűen nem szól bele, hogyan éljük meg őt. Nekünk kell felismerni, hozzá való viszonyunk milyen fejlettségi fokon áll, hol tartunk a felé vezető úton. Nem ő a fontos, nem a prófétái, hanem a tanítás. Azért szeressünk együtt lenni vele, mert a tanítása érintett meg, az rendítette meg alapvetően lelkünket, az adott világosságot. És ettől kezdve minden vágyunk csak az lehet, hogy minél közelebb kerülhessünk a forráshoz. Gondoljon arra például, amikor kedvenc tanítóját, akire mindig szívesen emlékezett vissza, először meglátta. Korántsem biztos, hogy elsőre szimpatikus volt. Lehet, hogy kifejezetten ellenszenves. Aztán megszólalt, elkezdett tanítani és rabul ejtette szívét.

De mondok még valamit, még merészebbet. Isten azt sem várja el tőled, hogy higgyél benne, hogy tételezd őt. Egyszerűen nem igaz, hogy tagadása a legnagyobb bűn. Épp az előbb mondottak miatt. A tanítás elsődlegessége miatt. Isten „szeretet modelljének” abszolút ellentmondana, ha azért érne valakit valamiféle retorzió, mert ugyan jó úton jár, az általános emberi etikumra törekszik, helyesen kérdezi a természetet, és válaszokat is kap rá, de Istent nem hívja tudatosan segítségül élete fonalának bogozásához. Ha jó úton jár, így is, úgy is Istennel társalog.

Természetesen a vallási tanok konvergenciájának folyamata hosszú, egyenlőtlenül fejlődő, együtt halad a fő társadalmi mozgásokkal. A dogmaőrző egyház mindig hatalomőrző egyház is egyben. S e történelmi szerep hagyományait nehéz levetkőzni. De a vallás tanítóinak élen kellene ebben járniuk.

Jézus például élen járt. Nehéz dolga volt, hiszen az általános erkölcsi elvekről, azoktól igen távol álló erkölcsi elvek szerint működő korban kellett beszélnie. Jézus sarkított, hogy jól értsék. A szeretetről szóló tanítás különösen idegenül csenghetett a kétezer évvel ezelőtti füleknek. Jézus kissé meghaladta a korát. A kövessetek engem parancsa természetesen nem a személynek szólt, hanem a zászlótartónak, azon zászló tartójának, amelyre a helyes tanítás van vésve. A tagadd meg értem szüleidet tanítás természetesen nem arról szól, hogy ne szeresd szüleidet csak engem, hanem arról, hogy a vérnek nincs szava. Szeresd szüleidet, ha kiérdemlik, ha igaz szülőkként viselkednek. Pusztán azért, mert az ő egyesülésükből jöttél a világra, nincs joguk szeretet várni tőled. De ha valódi szüleid ők, tehát nem csak biológiai, vagy adott esetben biológiai egyáltalán nem, akkor neked is kötelességed visszaadni a szeretetet és gondoskodást. Nem Jézust kell tehát követni, hanem a tanítást. Szó sincs személyi kultuszról. A tanítás tovább él. Ezt demonstrálja a kereszthalál. A valódi személyi kultusz szól a tanítóról, a vezérről és nem magáról a tanról. Mivel az ember a jó tanítót nem tudja nem szeretni, meg kell neki mutatni, hogy a tanító múló, de a tan, voltaképp a tanító szeretete, adománya, kegyelme, örök. Bizony mindmáig kevesen értik ezt.

ATEISTA: Azért az rendkívül érdekes, hogy annak ellenére, hogy ön hívő, nem valami sikeres hittérítő. Legalábbis esetemben biztosan nem. Abszolút egyetértünk az általános erkölcsi alapelvekben, a megismerés és a hit kérdéseiben, a mindenkori tanító szerepének hangsúlyozásában, de úgy érzem, nem próbálja Isten mindennapi nélkülözhetetlenségét bizonygatni, annak elfogadását rám erőltetni. Sőt! Többször beláttuk, hogy tökéletesen ugyanazon az úton járhatunk mindketten, azzal a különbséggel, hogy az út végtelenéhez ön még Isten megnyugtató végtelenjét is hozzáadja, voltaképp egy szubjektum végtelenjét helyezi az objektum végtelene mögé. S ezen addicionális „végtelen modult” a privát szférába utalja, vagyis az egyszeri és megismételhetetlen, de mégis bizonyos értelemben korlátos emberi szubjektum szabad választásává teszi, hogyan biztosítsa maga számára az élet megéléséhez szükséges állandó kegyelmi állapotot. Konfliktusainkban én az egyetemes emberi alkotóerő átérzésével próbálok katartikus megoldást keresni, ön pedig valószínűleg könnyedebben fogja meg Isten kezét ekkor.

TEISTA: Pontosan így van. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a hívő számára ez az „addicionális modul”, ez a „csak”, ami a hívőt a nem hívőtől megkülönbözteti, maga a minden. Az igazi hívő tudatának egyszerűen szerves része a hit, beépült asszociációs bázisába, tudatalattijába, tudatába, gondolkodási mechanizmusaiba. Épp ezért az azonosságok ellenére mégiscsak bizonyos mértékig másképp tükrözi, máshogy képezi le a tudatunktól függetlenül létező valóságot az én tudatom az önétől. Aminthogy nincs két ember sem, akinek ugyanúgy. Ezért épp az individuumok tudata által való visszatükrözések azonosságai teszik lehetővé, hogy életképesek vagyunk közösségben és egyáltalán, de ugyanakkor épp az individuumok tudata által való visszatükrözések különbözőségei teszik lehetővé, hogy életképesek vagyunk közösségben és egyáltalán.

A mindenkori egyházak mindenkori tanítói pedig be kell lássák, hogy a szabad választás képessége és adománya minden emberi választási lehetőségre vonatkozik, kell hogy vonatkozzon Isten szándéka szerint. Még az Ő tételezésére, vagy nem tételezésére is. A „vegytiszta” hívőnek pedig – s magamat már ilyennek tartom – már nem kell egyház, nem kell liturgia. Nem kell a nyáj. Hitében is önálló egyéniség, mint Krisztus maga. Egyéni, személyre szabott egyházat emel. Neveltetésétől függetlenül önállóan jut el a megvilágosodásig, átéli, éppoly egyediséggel, mint ahogy a szerelmet, amelyet szintén nem ismerhetünk meg csupán elbeszélés útján. Teret enged a gondviselőnek, kiüresíti számára lelkét. Ő már soha többet nem lesz egyedül, még a tömegben sem. Természetesen a világ egyenlőtlen fejlődése miatt ez még keveseknek adatik meg. De jőnie kell oly koroknak, amikor már nem lesz tömeg, csak valódi egyéniségek közössége, nem lesz nyáj, s az ily módon „elbitangolt” jószág, az emberi lélek, maga lesz önmaga lelkipásztora. De hosszú az út még odáig. Ezért van szükség a permanens reformációra s az egyistenhitek alapvető erkölcsi tanokra vonatkozó konvergenciájára.

(következő rész)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyhafilo.blog.hu/api/trackback/id/tr8887492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása